Az adventi koszorú első, kapaszkodó, égbe nyúló lángjával ismét eljöttek a várakozás hetei. Újra reménykedni kezdtünk. Mint már annyiszor az elmúlt időszakban.
December nemcsak egy lassan mögöttünk lévő év utolsó hónapja. Népszokások, a jövőnket vagy legalábbis a következő év időjárását, termését megjósolni igyekvő napok egész sora követi egymást. Az emberek mindig féltek a bizonytalanságtól, tudni szerették volna, mi vár rájuk. Lesz-e éltető eső, melengető napsugár, simogató szél, jó hozama a kenyérgabonának, aprójószágok sokasága az udvarban... Ilyesmiket próbáltak kikövetkeztetni a Borbála-napkor behozott gyümölcsfaágból, hagymagerezdekbe rakott sóból, erre hivatott a számos Luca-napi bőségvarázsló praktika, még az ünnepi asztalra rakott étkeknek is szimbolikus jelentésük van. A leányok számos mágikus szertartással természetesen leginkább a jövendőbelijükre voltak kíváncsiak, arra, mikor következik be a nagy esemény az életükben.
Már látom is, hogyan legyintenek egyesek ezekre a sorokra. A tét ennél sokkal nagyobb - hangoztatják. Lehet, de a mindennapi örömeink hiányában a Nagy Változást sem tudjuk kitörő lelkesedéssel fogadni. Ha egyáltalán bekövetkezik. Mire gondolok pontosan? Magam sem tudom. De valamire még várunk mindannyian. Ez is benne van a tekintetünkben, amikor az adventi koszorú gyertyáira nézünk. Az enyémben bizonyosan. És tenni szeretnék érte, hogy ne csak hiú ábránd maradjon.
A tizenkettedik hónapunk neve - amely valamikor a rómaiak naptárában szintén az utolsó volt, de a tizedik - a görög deka szóból, illetve a dekomai igéből származtatható, a jelentése markolni. Dióból, aszalt szilvából, mandarinból akár. Az ajándékokból. Meg a zsebünkből. Mert mi már tudjuk, hogy az óhajtott csomagokat nem hozza sem a Mikulás, sem a Télapó, de még a Jézuska sem. A gyermekünk is abból a zsebpénzből spórolja ki a nekünk szánt apróságokat, amelyet mi adunk neki. Mi meg onnan, ahonnan sikerül. Mert a december és az ajándékozás elválaszthatatlan egymástól. Mintha ebben az egy hónapban szeretnénk pótolni mindazt a kedvességet, melegséget, amelyre év közben a nagy rohanásban, taposásban, közömbösségben nem jutott időnk. Ami természetesen most már behozhatatlan. Az elmulasztott mosolyt, a szép szavakat, a baráti vállveregetést, az elhallgatott dicséretet a legdrágább ajándék sem kárpótolja.
Szent Miklós püspök a IV. században élt a kis-ázsiai Myra városában, csodáiról, jótékonyságáról legendák szólnak. Esténként járta a szegénynegyedeket, és ajándékokat tett azoknak a házaknak az ablakába, ahol gyerekek is laktak. Más feljegyzés szerint egy szegény család házába az ablakon át aranyat dobott, melyből három nincstelen lány gazdag hozományára tellett. Szent Miklós üzenete nyilván a Segíts, ha tudsz! mondattal fogalmazható meg a legegyszerűbben. Nem baj, ha nincs rá módod, tehetnénk hozzá, de akkor ne is árts. Sajnos, a Segíts, ha tudsz! után nem véletlenül jut azonnal ez az eszünkbe.
A gyermekeknek bizonyára terjedelmes listáik vannak, mit tegyen Mikulás a cipőjükbe, mi legyen majd pár hét múlva a karácsonyfa alatt. Nyilván nekünk, felnőtteknek is van elképzelésünk arról, mi mindent rejtsen a jó öreg fehérszakállú puttonya. A jegyzék összeállítása közben játékos bosszúsággal hessegetjük a vigyorgó kis krampuszt, aki a virgácsot nyújtogatja felénk. Merthogy szerinte úgyis csak az jut nekünk. Most nem, ez egyszer nem, gondoljuk magabiztosan. Nem tudjuk, honnan ez a bizonyosság, de nem akarunk arra gondolni, hány decemberben éreztünk már így.
Számomra a legszebb kívánságok sorát továbbra is Nagy László Adjon az Isten című verse tartalmazza. Szerencse, szerelem, forró kemence, az üres vékába gabona, a lámpába láng, a kérdésekre hitmegtartó válasz, fények, temetők helyett élet... Néhány sor, de minden benne van. Áramszünetes, tüzelőhiányos, szegénységben eltelt, hitehagyott, kételkedő, marakodó létünk, a szaporodó sírhantok a temetőinkben. És a parola, amely az árva kezünkből hiányzik. Jelentheti a kézfogást, de a baráti kéznyújtás eddigi visszautasítását, sőt a becsületszót is. Amelynek a megerősítésére kezet szokás rázni. Az utolsó sorban pedig a segélykiáltás, hogy mindezt kapjuk meg akkor is, ha nem kérjük, hiszen - szégyen vagy nem - már annyit könyörögtünk érte.
Csak egy szót adj. Ezt viszont Cseh Tamás énekli. Igen, talán annyi is elegendő lenne. Amit a megfelelő helyen és időben mondanánk ki. Persze, nem akárkinek. És nem bántanánk meg vele senkit.
Nos, mi is legyen abban a bizonyos batyuban? Aki most azt várja tőlem, hogy konkrét, kézzelfogható dolgok és egyéb kívánságok sorolásába kezdek, az bizonyára csalódik. Nem tudom én azt egyszerű, érthető, a nyelvtani szabályok alapján szabályosan megfogalmazott mondatban kifejezni. Más. Valami más kellene, mint ami most van. Nyilván jobb is, de fontos, hogy más legyen. Nevezze bár a szíve és vérmérséklete alapján ki-ki akár életszínvonalnak, státustörvénynek, autonómiának, köztársaságnak. Csak hozza el végre azt, amire vágyunk. Amit kiérdemeltünk az átszenvedett több mint egy évtized alatt. Amiről még mindig nem tudjuk biztosan, hogy a hátunk mögött van-e. Vagy a következő év decemberében ismét hasonlóan sóhajtunk az adventi koszorú első meggyújtott gyertyája mellett, Mikulásra várva.
TÓTH Lívia
AJÁNLOM AZ OLDALT
